Prolog
Aen isa wasonai toreiran sha forahataran fanarron
nain ivahan maa vahen hooen.
feeru eesha reneeni siiraa ferbuhaan eren koorahan, meni maasu reeru ermuured
essha seniit ae veeten nain eera setrean mervienni.*
*Az idő vasfogai töretlenül, s fáradhatatlanul forognak,
nem ismerve mát vagy holnapot.
Fény és remény csillaga bukkan fel egy korban, mely már rég elmúlt
és segít a véget nem érő csatát megvívni.
Aen isa hiivia - Az idő hívása
A világ modern időket él, sok országokkal, mint ahogy sok nagy városokkal és rengeteg emberrel. Egy fiatal lány most pont ezt a tömeget használja ki arra, hogy elvegyülhessen a benne, hogy egy kicsit úgy érezhesse, ő is ugyan olyan átlagos, mint bárki más. Léptei kimértek és lassúak, úgy tűnhetett mások szemében, soha nem akar oda jutni ahová elindult. Egy épület előtt megállva a kirakati üvegre pillantott. Hosszú lilás haja, elől aranyszínű tincsekkel, égkék szemével nézett szembe. Egy boldog ember képét kellene látnia, a tükörképe azonban visszaadja azt, aki valójában volt. Egy boldogtalan és magányos személyt.
Gondolataiból egy csengő rángatta ki, táskájába nyúlva elővette telefonját és sóhajjal figyelte még mindig rezgő s csengő készülékét. Nem volt humora a hívásra válaszolni, de az reményei ellenére csak nem adta fel.
Nagy sóhaj közepette megnyomta a gombot ezzel felvéve a hívást, majd füléhez emelte a telefont.
-Tessék? – nem akart udvarias lenni a hívóval szemben.
-Livia, mégis hol a fenében vagy? Már fél órája itt kellene lenned a konferencián! – szólalt meg egy idősebb férfihang a vonal túloldaláról.
Livia hallgatott egy ideig, nem figyelt a férfi további mondandójára, most jött el annak az ideje, hogy kimondja azt amit érez, mind azt amit eddig lenyelt és már nem hajlandó tovább hallgatni. Olyan döntésre jutott, ami egész életét meg fogja változtatni.
-Nem érdekelsz. – mondta halkan a lány, amit a hívó fél nem egészen hallott a sok morgolódás mellett.
-Azt mondtam nem érdekelsz! – válaszolta most már hangosan és erélyesen.
-Elegem van..mindannyiótokból! Egész életemben csak tettetek a fejemre, de kirakati bábunak azért csak kellettem, de itt vége! Elegem van az egész családból, innentől kezdve ne számítsatok rám, világos? – ezzel elengedte a telefont a kezéből, ami a földre esett.
Livia még hallotta, ahogy a férfi dühös és felemelt hanggal valamit neki áll magyarázni, de ez már nem érdekelte őt. Egyik lábát emelve nagy erővel a készülékre taposot, aminek kijelző berepedt ezzel tönkre téve azt.
-Ez az én életem és nem leszek soha többé egy marionett bábu, aki úgy táncol, ahogy mások fütyülnek! – jegyezte meg magának azt az elhatározást, amit most hozott, vagy ami mindig is benne volt csak nem volt meg az akarat ereje előbb megtenni ezt a lépést.
~ Ereeshened aen isa ~ *- szólalt meg egy mély, erőteljes hang.
A lány hirtelen körbe pillantott utána járva, ki szólhatott.
-Mi volt…ez a hang? – tette fel leginkább saját magának a kérdést, hiszen nem volt kinek.
Kinek? Most ahogy körbe nézett, vette észre a város teljesen üres volt. Egy lélek nem volt, egy se. Ez hogy lehetett, hisz egy pillanattal ezelőtt még a városrész csak úgy nyüzsgött a tömegtől.
-Mi történik itt? – a lány nem értette mi történik körülötte, furcsa volt és megmagyarázhatatlan.
~ Ereeshened aen isa ~ *- visszhangzott újra ugyan az a mondat.
//Mi..ez a nyelv?// - a lány nem értette miről lehetett szó, de mégis olyan érzés kerítette hatalmába, a hang ő hozzá szólt, őt szólítja.
A teste magától megindult egy irányba, egyre gyorsabban és gyorsabban, végére már rohant, mint akit üldöznének. Nem tudta hová is kellene mennie, hová is viszi a lábai vagy inkább az, ami ez a titokzatos hang kiváltott belőle. Nem észlelte mennyi idő telhetett el, mennyi ideje rohanhat, ki tudja is hova. Egy parknál állt meg, hogy egy kis levegőhöz jusson. Körbe pillantva a helyzet itt sem volt másabb. Máskor ott ahol tömeg szokott lenni, most teljesen kihalt.
-Mi folyik itt? – most már szerette volna tudni.
~Szeretnél válaszokat?~ - szólalt meg idők után újra a mély, visszhangzó hang, de most már a saját nyelvén, amit megértett.
A lány tengelye körül megperdülve nézett újra körbe, de a park még mindig üres volt, kivéve az öböl, a fölött valami áttetszős dolog lebegett. Nem tudta kivenni, ki vagy mi volt az. Egy pillanattal később azonban egy világító szempárral nézett farkas szemet. Az a valami hirtelen hátrább lebegett és a lány attól félt, teljesen eltűnik előle.
-Várj! - kiáltott utána, gondolkodás nélkül újra rohanni kezdett, a korláthoz érve kezével rátámaszkodva átugrotta azt.
-Jézusom, mit csináltam? – elég későn jött rá, teljesen önszántából ugrott épen az alatta elterülő vízbe.
Rövid ám hangos sikítással a vízbe pottyant, olyan vízbe, ami hirtelen mélyül miután a város tenger fölé lett építve, így a víz nem egy bokáig érő kis tavacska volt, hanem több méter mélységű. Nem mintha, nem tudott volna úszni, azonban a hirtelen sokk bénulttá teheti az emberi elmét és testet.
//Tényleg teljesen megőrültem volna? Mégis miért csináltam ezt? Egy délibábért?// - tette fel magának a kérdést.
Pillanatokkal később, ami akkor úgy tűnt, mintha már órák teltek volna el.
//Olyan..könnyűnek érzem magam. Meghaltam volna?// - első kérdés volt, ami a fejébe ötlött mióta az a hülye ötlete támadt, hogy vízbe ugrik.
Lassan megjött a bátorsága szeme kinyitásához, milliméterről-milliméterre. Óriásira tágultak a szemei attól a látványtól mely elé tárult.
-Ho…hol vagyok? – kérdezte Livia szinte hüledezve.
Mintha csak a galaxisban lenne, ameddig a szem ellát légüres tér, milliónyi csillag.
-----
* Elérkezett az idő
Ae sohars uetan - A sors útja
Livia körbe nézve a semmiséget és mégis a mindenséget látta, furcsa érzés egyvelege. Hirtelen épület részeket pillantott meg, nem egy egységes építményt, hanem olyat, mint amit szétromboltak és csak részei maradtak meg. A részek nem voltak egyben és nem is voltak egy helyen, szét voltak szórva.
-Eddig is itt voltak…vagy csak én vettem észre? – nem lett volna új dolog a részéről, hisz annyira elámult a látványtól, ami körül ölelte.
Maga körül egy furcsa energiát érzett, majd elkezdett lefele ereszkedni egy épületrész felé. Valami húzta magához, csak azt nem tudta mi. Finoman a padlóra érve, az energia maga körül eltűnt. Lassan megfordult a tengelye körül, de senkit nem látott. Majd csak ekkor vette észre, ruhája teljesen megváltozott. Hosszú fehér ruhája nem volt sehol. Fekete testhez álló ruha volt, ezernyi pici csillogó résszel, mintha csak csillámporban fürdött volna, alja két oldalán hosszú fátyol lógott le, jobb oldalán lila színű volt és a galaxis egét tükrözte vissza. Bal oldalán meg egy merő aranyban úszott. Lábfejétől egészen fel a combjáig ért a csizma, ami szintén galaxis színeiben pompázott.
//Honnan került elő ez a ruha?// - furánál furább dolgok történnek, most vajon csak álmodik, vagy tényleg meghalt a vízbe ugrás miatt?
~Végre elért hozzád a hangom és megérkeztél ide…Chrono Livia!~ – csendült fel újra az a mély és visszhangzó hang.
A lány nem tudta honnan hallja a hangot, mintha ez a világ minden irányából jönne. Egyszerűen felnézett, megpróbálta az eget kémlelni, de hát itt még az sem volt.
-Ki vagy te, és honnan tudod a nevem? – kérdezte a lány kíváncsian s mégis zavarodottan.
~Még nem jött el annak az ideje, hogy egymással megismerkedjünk.~ – válaszolta nyugodtan a hang a lány kérdésére.
Idő? Mégis milyen időről beszél? Ő hívja ide és még csak nem is tudhatja meg kicsoda?
~Azért hívtalak ide, hogy elvigyelek oda, ahol be kell teljesítened a sorsodat!~ - a hang tisztában volt a lány frusztráltságával, de nem sok ideje volt arra, hogy mindent el tudjon most magyarázni neki.
Egy nap majd biztos meg fogja érteni, de ez nem az nap.
-Mégis milyen sorsról beszélsz? Olyan nem létezik! – tényleg nem hitt benne, hogyan is hihetett volna benne mind azok után, amin egész életében át kellett mennie.
Egyetlen ember sem érdemelné meg, hogy boldogtalanságban éljen, hogy olyan történjen vele, ami csak rosszat jelenthet. Nem, biztos hogy nem!
~Ha tudnál változtatni az életeden, akkor sem érdekelne?~ - kérdezte tovább a titokzatos hang, amire a lány azért csak felkapta a fejét.
-Mégis miben tudnál segíteni? Hogy tudhatnám megváltoztatni az életemet? – jött a válaszkérdés Livia oldaláról.
Ugyan, arra senki sem képes! Bár akkor meg kellene magyaráznia, hogyan is keveredett ide és épp kéz-láb ötlete nem igen volt. Tekintete egy pillanatra előre került mikor meglátott két lényt lebegni magától nem messze. Szemei tágra nyíltak, mert egyikük tekintetét megismerte, azt a pillantást ismerte fel, ami miatt azt a hülye dolgot csinálta.
-Te vagy az! – tett egy lépést előre, a kis lény azonban megijedt és társa háta mögött keresett menedéket.
~Ők ott Nelaeonos és Nelaeiron. Ők lesznek a vezetőid az utadon.~ - mutatta be az idős hang a két kis lényt a lánynak.
-Nelaeonos….és Nelaeiron? – megismételte a neveket, majd egy lágy mosoly jelent meg arcán.
Nem haragudott egyikre sem, nem az ő hibájuk volt a saját cselekedete és most elnézve őket, rém aranyosnak találta őket. Inkább hasonlítottak kicsi sárkány kígyókra, mint bármi más lényre. Nelaeonos megkönnyebbült a lány mosolya láttán, hátra pillantott testvérére és egy kis hangot hallatva szólt hozzá. Nelaerion kikukkantott társa mögül, meglátván Livia enyhe mosolyát már ő is megkönnyebbült. Lassan oda repült hozzá, egyszer körbe reppent, majd hirtelen a lány arcához dörgölődzött. Livia halkan kuncogott, felemelve egyik kezét óvatosan megsimogatta annak fejecskéjét.
-Ne haragudj, ha megijesztettek. Nem volt szándékos. – kért halkan elnézést, mire a kis sárkány hangot hallatott, majd olyan mozdulatot tett, mintha megpuszilta volna az arcát.
Livia nem tudta mire vélni az eddig történteket, de be kellett ismernie magának, nagyon is tetszett neki. Előre pillantva észrevette, ahogy a másik kis sárkány is már előtte, szinte karnyújtásnyira lebegett. Felemelve szabad kezét lassan hozzá érintette, amit a kis lény ugyan annyira élvezte, mint a másik. Teljesen hozzá simult tenyeréhez. Nelaeonos előrébb lebegett, majd homlokát Livia-hoz érintette, amire a kis sárkány testén levő jelek felvillantak, ezzel együtt a lány csuklóján hordott medálok is.
//A medáljaim, eddig soha nem világítottak. Még csak ilyen élénk színei sem voltak.// - eddig teljesen megfeledkezett azon medálokról, amiket a csuklójain hordoz.
Hirtelen rengést éreztek, mind a lány, mint a kis sárkányok felkapták a fejüket, körbe-körbe nézve.
//Rengés? Az hogy lehet? Nincs is itt föld!// - gondolta magában, nem tudott magyarázatott adni a történésekre.
~Nincs több idő! Indulj! Kövesd a vezetőid!~ - szólalt meg a mély hang úgy, hogy a hangja tükrözte, nem tűr ellentmondást.
Az ikersárkányok előre repültek, hátra pillantottak és kis csipogó hangjukkal sürgették a lányt lépésre. Livia megadta magát, ennél rosszabb vagy hülyébb, hihetetlenebb dolog már nem történhet vele. Sietett a vezetői után, azok azonban sokkal gyorsabban repültek, kénytelen volt a sietős lépéseit felgyorsítani egészen addig, míg már úgy rohant, mint akit üldöznek. Az épület elfogyott, ugornia kellett a lába alatt elterülő tejútra, neki legalábbis annak tűnt. Felsóhajtott a megkönnyebüléstől, amiért rajta maradt és nem esett le a mélységbe. Hátra pillantva vette észre, az épület ahol eddig tartózkodott darabjaira hullott.
//Mi történik itt?// - túl sokat nem tudott agyalni rajta, Nelaeiron hátra repült hozzá és mellette maradt.
A sárkány félt attól, hogy gazdája lemarad, így ösztökélte a tovább haladásra. Livia rohant a fehér csillámporból álló úton. Nem tudta vajon meddig kell még rohannia, de most ez lesz a legkisebb gondja. Az úton hirtelen lyukak kezdenek előtűnni, egy pont az egyik lába alatt, amibe bele is esik.
-Francba! – bukott ki belőle a káromkodás, de szerencsére meg tudta magát tartani.
A két sárkány oda repültek hozzá aggódó tekintettel az arcukon.
-Jól vagyok. – próbálta nyugtatni őket, de lehet előbb magát kellene, ami nem igazán sikerül.
Mind a hárman maguk elé pillantottak és a helyzetük egyre csak rosszabbá válik, az egész út kezd elhalványodni, nem sok ideje maradt. Livia összeszedte minden erejét és bátorságát, felhúzta magát és futásnak eredt. Megpróbált minden egyes lyukat kikerülni, ami elé került, most már bízott a két kísérőjében hisz megmutatták neki, nem azért voltak itt, hogy az életére törjenek. Mikor a baj volt, visszajöttek érte. Mi ez, ha nem aggódás? Így ő meg bizalommal fordul hozzájuk. Kezd kifogyni az erejéből, de nem adhatja fel most. Egy fényes pont jelenik meg a távolban, mire Nelaeonos szeme sarkából hátra pillant a lányhoz. Livia biccentett egyet a fejével, tudomásul véve jelzését. Ott van az út vége, el kell érnie mielőtt ez a széteső világ örökre bekebelezné. Egy pár lépésre lehetett a fényes ponttól, ami akár egy kapu is lehetett. Nem tudta kivenni, annyira fényes volt, már szinte megvakította. Livia ugrott egy nagyot.
Nem történt semmi, pihe könnyűnek érezte magát, megint. Kinyitotta eddig becsukott szemeit és újabb hihetetlen látvány terült el előtte.
-Hol…vagyunk? – kérdezte társaitól, akik két oldalán lebegtek.
Egy hatalmas szigetnek tűnő város terült el alattuk.
